Sokáig féltem a véleményemet kinyilvánítani és a gondolataimat megosztani másokkal, mert féltem, hogy valami hülyeséget mondok. Ez talán valahol a főiskolán tűnt el, de nem magától, hanem sok munka eredményeképpen. Ma már ezt annyira eredményesen csinálom, hogy percenként beszélek hülyeségeket úgy hogy nem félek, de legalább kimondom és elmondom. Tudjátok honnan tudtam, hogy blogot kell írnom? Amikor valami olyan hatást ért, elkezdtem magamban leírni a történteket, néha a facebook ismerőseimet bombáztam vele, de igazán az nem annak a helye. Egyszer már nekifutottam valamikor ősszel, hogy elkezdjem, de ez terv szinten maradt, a cselekvés ideje elmaradt.
2011 áprilisában írtam valamit, amit már nem egészen így gondolok, hiszen egy érzést fogalmaztam meg, mégis elmondom nektek, hogy megértsétek a szándékaimat. Azóta sok minden történt, így már én is tudom hogyan és merre tovább, de akkor is hát tessék. (remélem ezt pszihológus soha nem fogja látni :) )
Lelkünk zenéje
Kislány koromban mindig álmodoztam. Azt hiszem 14 éves voltam, amikor a könyvárban nem volt több mesekönyv amit elolvashattam volna, 16 évesen pedig erőszakkal vették el a Barbie babámat. És mindeközben a színes ceruzáimmal babáztam (szín szerint határoztam meg melyik a fiú, melyik a lány), elkezdtem festeni, cirkuszt akartam rendezni műsorokkal. Rengeteg verset írtam. Minden este és ez még mindig így van, egy történetet találok ki magamnak amire elalszom. Semmi nem akartam lenni, mert nem tudtam ki vagyok. Aztán megtaláltam egy részt magamból és közben valamit elveszítettem.
Az ok
Azt hiszem itt az ideje, hogy elkezdjek valami újat. Az új nem annak lesz új aki olvassa, hanem nekem, aki írom ezeket a sorokat. Kedvet kaptam az íráshoz, ami már nagyon régóta érlelődik bennem, de egészen mostanáig nem tört ki a vulkán. Persze felmerül most a kérdés, miért most?! Amikor azt mondták nekem réges régen, amikor kislány voltam, hogy az ember folyamatosan változik, elképzelni sem tudtam azokat az érzéseket, azokat a gondolatokat amelyek kitöltik mindennapjaimat a változás során. Külső környezetem változásai nem viselnek meg, sőt igénylem, ám ha a lelkemben és érzéseimben, nézeteimben történnek változások, nem megy könnyen a feldolgozás. Feltehetnénk újra a kérdést hogy miért nem?! Mert az egyensúly megbomlik és újra fel kell állítani az egyensúlyt. Az egyensúly nem az érzelmeink egyensúlya, hanem a lelkünk egyensúlya. Az egyensúly számomra azt jelenti, boldog vagyok. Boldog vagyok önmagammal elsősorban, ez a legfontosabb. Amíg ez hiányzik, esélyünk sincs hogy átéljük a teljes boldogságot. De minden változásnál lehetőségünk van a fejlődésre, kezdetben szorongat, meggyötör és a végén erősebbé tesz.
Éreztétek már hogy nehezen mondotok el valamit, mert a nyelv korlátoz titeket? Folyamatosan ezt érzem. Ez nem más mint a vulkán ami felszínre tört, és kéri a tudatomat hadd lépjen be a világba. A művészet nem más mint az érzelmeink átadása, valami ami felszínre akar törni, valami mély, valami gazdag, lelkünk zenéje, mert zenél. Önkifejezés. Valahol el kell kezdenem, elkezdem hát így, hátha rájövök, mit az ami ki akar jönni, mert valami van ott és erősen dörömböl.
Utolsó kommentek